Mozgatni kell Szifont, mozgatni. Rohanjon, legyen túl fáradt. Akkor nem lesz gond. Úgy marad, fárasztva, a kanapén.
A kutya bent a lakásban, persze, hogy nem mozog, ingerszegény nélkülünk a környezet, hiába szép a kilátás, meg felvillanyozó a nyolc per negyvenhét berendezésileg. Kanapézik és vár, pózt vált, hallgatózik. Ha nyílik a liftajtó, kiszagol, hátha velünk telítődik meg a szűk közfolyosó; és visszadől, ha nem, és vár tovább a párnán. Vagy unalomból alszik.
Egyszer csak Virág kiszáll a liftből, rácsos ajtón át kerül a köztes szagösvénybe, majd a Szifon ugrabugrálásától forgalmas lakáselőtérbe. És hát onnantól ő nem szabadul. Nem is akar, nyilván, az eb emberkisajátító szeretetétől elfordulni, hiszen az egyszerre feltöltő, őszinte, ösztönös és heves, a gazdi burokba kerül és mindent hátrahagy. Ami addig volt, aznap, ajtón kívül marad.
A kutya szeretetből és játékból áll. Plüsspatkánnyal, IKEÁ-s egérrel, gumifánkkal, mire megjövök, rég végeztek, ott hever előttem mindegyik a nagyszoba padlón. Szifon nekem is mennyire megörül, egész teste csóválódik, szájában épp sárga tüskés labda, kétszer megforgatja és elém ejti, hogy akkor én most már kabátostul, táskástul neki legyek otthon, mert ő ezt az értékes labdát csakis annak adja, akit szeret.
Vetkőzöm, a kutyakincsbe jót rúgok, Szifon érte penderül, rág rajta, visszakerül hozzám, közben gyors puszi Virágnak, egy újabb lendítés, újabb fognyom, a színhely újra, végre a mindenre megfelelő kanapé.
Szifon kimozgatása a cél. A gazdi lóbál, húzgál, dobál, szalad, kutyásokkal táplál furcsa kapcsolatokat. Egy-két „mi újság”-mondat mellé tíz perc mosolygásba olvadt bámulás dukál a haverállatoknak. Egymást ugratják-harapják, kergetik, néha felnevetünk. A játéknak és a játszóknak is több fajtája létezik.
A késő esti sétát, ha letudjuk, mind abbahagyjuk a perpeetum-mozgást: jöhet a várva-várt kanapé-lenyugvás. Őkelme karunkba elalszik, mi is egymás kezében nyugszunk el, mert tudjuk, mozgatni kell Szifont és ahhoz megújuló energia kell dögivel.

– – –
It’s about playing in the apartment right after arriving home from work.

Abban az álomban egy bárban ültem, hegedűn játszott valaki. Nem tudtam inni a rumom, bámultam magam elé, talán motyogtam is, hogy jesszus, ezek az én szép hangjaim. Ha hegedűn tudnék, pontosan azokat a hangokat húznám, azokat a dallamokat írnám le egymás után, azok a szólamok járnának a poharat szorító ujjaimban.
A hegedű most szinte hangtalanul szólt, a művész arca átalakult, valósággal küzdött a hangszerrel. Azokat a hangokat kereste, amik a hegedű legmélyén várnak. A képernyőn piros háttéren sárga felirat villant, egy cím a nevemmel.
Az én számom szólt a vonó alól.
Azonnal hívtalak, hogy gyere, tőlem játszik itt valaki egy hihetetlen interpretációt, meg hogy nem is tudom, mikor írtam, nem emlékszem, egyszerűen azt érzem: az enyém.
Az egész este valahogy belőlem rezgett, tágult, és nem értettem, de egy rumos, izzasztó, félelmes izgalom volt, az az álom. Vártam a 6 órát, hogy elkezdődjön a nap, te felkelj és én felkelhessek, és közben ne felejtsek el egy hangot se, hogy neked elmesélhessem.
A kutyaséta alatt fogom elmondani, miközben Szifon majd a labdáját kéri és előveszed a kedvenc pirosat, és eldobod már-már hangtalanul, és ő úgy szalad érte, és veszi a szájába, hozza elénk és ejti a földre, hogy közben valahogy érzi, tudja: a labda az övé, mindig is az volt.

– – –
It’s about a vision that Zsolt dreamed the other night and revealed during our daily dog walk.

Szifont öntözik zuhanyvízzel, kutyakozmetikai biosampont mosnak rá és róla. Néz rám, a szemeiben vége a világnak menten, én is érzem, hogy minden menthetetlen, de aztán erőt merítve, megnyugtatásul szólok: ez csak víz, meg sampon, nem csíp, nem szárít, és hogy: biologikus. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy érti, de a szavaktól nekem jobb és tőlem meg neki. Szifon tehát tűrve ázik, a fekete szőr körbelógja, ördögi busó fejéből domborodik két világvégi barna szemgömb, szakálla fémlavórba hulló vízesés, és az arca? Atyavilág, te kutya, nem neked kell félned a víztől, a víz tart tőled a lefolyóba! Na gyere, vizezz össze, száradjon rajtam ez a biomosás, embereld meg magad, mert hamarosan jön a hajszárítás, amit meg szeretsz, a hangjára nyugszunk este el, nem igaz? Ilyen emberi ez a kutyavilág.

– – –
It is about grooming and shampooing.

Kilépünk a koratavaszi parkba, lecipzárazom a kék kabátot a fekete alatt, és hangosan szólok, hogy futás, Szifon. Dobom utána a teniszlabdát és te felszisszensz, hogy ne a fejére, de aztán kacagunk együtt, mert jó íve volt, épp nem találtam a kölköt el. A páskomligeti dombon jól megakadnak a napsugarak, a füvet növesztő fény márciusihoz képest remek, egyértelműen fotózáshoz, nevetéshez, játékhoz való. Szifon üget vissza, kilóg a szájából le a labda, mert valahogy sikerült beleakasztania a fogát a narancssárga bolyhba. Most fotózd, drágám, mindent beleadva rohan az ebadta, pláne milyen jó kontraszt a kutya közepén a narancs teniszlabda, és ilyen rohanós felvétel róla még nincsen, hohó! Na, várj, most kergetem, arról is csinálj, kérlek, kettőt, aztán add ide a gépet, és hajolj le hozzá a fűbe, úgy, guggolj mellé, frankó, elfáradt a teniszlabda-hurcolásban. Jó lesz, jó lesz! Szifon, Virág, gyertek, sétáljunk tovább!

A fotó, a séta, a nevetés is remekül sikerült a páskomligeti oldalfényben, konstatáljuk délután a képernyő előtt. Azt mondod, a kutya feje kábé két labdányi? Na igen, bólogatok a képeket méricskélve. Majd legközelebb kisebbel dobálunk vagy veszünk egy olyat, ami méretben, színben, gumírozásban is megfelelően kiskutyaszájba rakható.

– – –
It is about throwing the neon tennis ball in the nearest meadow. Big bite for a small black devil. Finally real spring.