Városfeszítő


Szifonnal
a város,
fekete
a zöldön,
sások és fények.
Virág áll oda
árnyékolásnak,
fotoszintézis,
növények,
kutya a fánál,
késő nyár,
kora ősz,
sohasem késő
szeretni ezt a várost,
a végső sétát
újrakezdeni
újra meg újra,
szeretni kell
a napba nézni,
nevetni kell
és lenni
a parkban,
a kutyára Virág
árnyéka huppan,
de a napfény
valahogy mégis
az egész képre
rákerül,
sétálni kell,
ott lenni,
ahol a város
kinyújtja kései
szárnyát,
és az őszi padok
faülései tőlünk
megmelegednek.
Velünk a város,
mi a várossal
közepére szépen
kifeszülünk.

Napszögek

Hétvégén reggel
a városban ébredni,
a fővő kávé előtti csendben
bemenni, mondom
Virágnak, lenni
a feltörő Napra
nőtt házak falai közt,
fűthető utcavonalakon
egyenesedni.
Induljunk neki,
mondom Virágnak,
és neki indulunk.
Vadászat nyitott
presszóajtókra,
kitett teraszokra,
utcaasztalokra:
a kávéból mézzel
egy korty eső előtt,
egy utána.
A Nap jön,
szépen felmelegít minket,
és az utcát.
Biztosra megy,
mint aki sokáig
számolt sugarat,
esési szöget.
Mi még egy cseppet
várunk,
majd továbbállunk,
a város lassan kinyílik,
s mi beleosonunk.

Padévforduló

Na, te kutya,
azt nézd,
a gazdik
hét éve,
egy éjjel,
egy padon
vagy egy
hasonló másikon,
a vár alján,
hajnal előtt,
tán félig miattad is
jól összegabalyodtak.
Mennyi emlék,
mennyi pad,
mennyi kutya
leszaladt
a nagy életbetonról
azóta,
de mi, állíthatom,
bírjuk a tempót!
Játék és séta,
meg egy kis
összebújás,
és észre se vesszük,
ripsz-ropsz,
a következő
hét év is megvolt.
Na, gyere,
te kutya,
egy padülésre,
te fekete, te bajszos,
te mi lökött kutyánk!