Zalai túra

Virágok nőnek a kezemből,
lassan folyó víz vagyok,
őrült lassan iszom az életet,
kint rekedt állatként fordulok
körbe, nézem a kezem,
a szemem kékjét zöld
moha lepi be,
elvakultan keresek
valamit.
Téged.
Magamat.
Kifejlett éjszaka
rohan felénk,
megtesszük, amit lehet,
esszük, amit kivittünk magunkkal,
az erdő egykedvűen figyel,
nem nevet, nem szól.
Madarakat küld ránk hajnalban,
hogy értsük, miért létezünk.
A felkelésünk legyen megnyugtatóan
lassú és megfontolt,
feküdjük ki az összes dallamot,
hagyjuk magunkon
átmenni a hangokat,
vegyük magunkra az időt.
Nem kereslek tovább.
Itt vagy.
Kinyílik a szemem.

Virág nélküli erdő

És akkor nekivágtunk
a hegynek, és mentünk
rá felfelé,
én és Szifon,
meg a barátaink.
Jöttek a fák, a bokrok,
szúrós vadrózsák
töviskapaszkodásai,
mohás zöld kövek,
kidőlt, szétváló
faszélek,
és az a földszag,
amiben élet forog.
És virágot keresve mentünk,
de nem leltünk virágokat.
Fent a hegytetőn
szél készült, felhők
rotyogtak, szédítő záporba
sűrűsödött az ég.
És virág híján
saját kabátunk szirmaiba
tekertük magunkat,
és néztünk a lefolyó
vízbe rendületlenül.
A víz végén
elhajtottuk a köpenyeket,
és újra kerestünk, és újra
hasztalan.
Tetőről tetőre,
bokorról bokorra,
napról másik napra.
Újabb, szédítő záporok,
újabb sötétzöld esték.
És aztán
egy rókaanya szaladt
át a hegyen egy lankás
tisztás felé,
és mi a soron
következő eső
végeztével
követni kezdtük
azt a rókaanyát.
És kijutottunk
egy kőlepte, napmarta
tisztásra, és ott nyíló
virágokat láttunk,
ezret, pirosat, sárgát,
fehéreket.
És tudtuk már, hogy
a virágok lankás,
kőlepte, napmarta
tisztásokra nyílnak,
és útunkat siker
koronázta.
Jöttünk le a hegyről,
magunk mögé
hagytunk bokrokat,
fákat, földszagot.
És én nem mondtam el
a barátoknak, de
a virágos lankát
magammal hoztam,
lopva esőkabátba gyűrtem,
szirmokba takartam,
ki ne száradjon,
meg ne sérüljön.
Nehéz volt a kabát
a lankával együtt,
de én vittem rendületlen.
Otthon majd vihart
szerzek hozzá,
földdel gondozom,
fényben fürdetem.

Egy ideje virágokkal
élek. A nyolcadik
emeleti panelablakról
fut le a csudaszép lanka,
délután háromtól mindig éri a nap,
a kádból friss vizet
heti egyszer eresztek neki.
Egy alkalommal
mintha egy rókát
láttam volna
iszkolni a lanka
alján, a szúrós
parki bokrok, és
a hosszú törzsű
nyárfák alatt.
Talán egymás szemébe
néztünk, nem tudom.
Álmomban vörös,
sűrű bundámat
a napfény szárazra
szikkasztja
a rotyogó,
friss zápor
után.